2011. 05. 03.

Eltelt fél év, és most érzem azt, hogy talán ki tudom írni azt a szívszaggató napot magamból. Eddig ahányszor belekezdtem nem voltam képes két mondatnál tovább látni a könnyeim következtében.Reggel még semmit nem tudtam, gyanútlanul tettem a megszokott dolgokat, semmit nem sejtettem az esti eseményekből. Dönci olyan volt, mint mindig, semmi különöst nem lehetett észrevenni rajta. Körbeudvarolt engem is és Dettikét is, szőre csodálatos volt, úgy tűnt 7 év ide vagy oda majd kicsattant az egészségtől. A reggeli rutin után nyugodtan, gyanútlanul mentem dolgozni.Este mikor hazaértem lepakoltam, és megnéztem a göriket, mint ahogy minden nap, és ekkor ért a felismerés, nagy gáz van.Dönci a ketrece aljában az oldalán feküdt. Összeszorult a gyomrom, és feltéptem a ketrecét. A Kicsikém teljesen magánál volt, de a kis teste felett elveszítette az irányítást. Ütemesen össze-összerándult, miközben képtelen volt lábra állni, ennek következtében a tisztaságmániás Kiskedvencem magaalá is csinált.Hívtam a dokinkat, de pechemre nem értem el, eztán beszéltem Erával, és egyből hívtam a dokiját, Dr. Jakab Csabát, aki készséggel állt rendelkezésemre, riadóztattam Tamásékat, hogy segítsenek és jöjjenek értünk kocsival. Míg vártam, lemostam Döncikémet, mert zavarta, hogy koszos, folyton tisztogatni akarta magát, de nem tudta, és nyeltem a könnyeimet, hiszen muszáj volt tartanom magam. A percek, míg a dokihoz értünk örökkévalóságnak tűntek. Az úton már kezdett realizálódni bennem, hogy el kell engednem a fiamat. Tamás nem bírt bejönni a dokihoz, Era viszont addigra ott volt velem. Az Orvos kimondta, amit már tudtam, el kell engednem, nem lehetek oly önző, hogy megpróbáljam életbe tartani és csak szenvedjen az állat. Megengedte, pontosabban időt adott a búcsúra. Döncim még ekkor is küzdött, hogy lábraálljon és nyugtasson, hogy nincs baj. Szívverését szinte hallani lehetett, oly erősen küzdött, de mindhiába, lábai nem engedelmeskedtek. Csaba kénytelen volt lenyugtatózni, míg elköszönök, és kitámolygok Era segítségével. Kicsikémnél ekkor  - a nyugtató hatására - abbamaradtak a ritmikus görcsös összehúzódások.  Elköszöntem, és útjára engedtem kicsinykis lelkét. Kimentem a váróba, majd párperc elteltével kaptam egy dobozt, még éreztem Döncikém melegét…Ilyenkor általában a temetés szokott következni, én úgy gondoltam Dönci nem ezt akarja, hiszen egész életében mindenkit csak tanított. Ennek megfelelően a halála miért is lenne más? Bevittem az állatorvosi egyetemre, és felajánlottam boncolásra, had tanítson a halálával is.

Köszönöm mindenkinek aki mellettem volt segített! Külön köszönet jár Dr. Jakab Csabának, Erának, és Tamásnak!